Évadzáró! 40. rész

Sziasztok! El sem hiszem, hogy itt tartok.. amilyen lassú tempóban írtam a törit, nem gondoltam volna hogy nyáron végezni fogom ezzel az évaddal..xD Büszke vagyok rá, ez a legelső történetem amit befejeztem (mármint az első évadot). Szerintem jól sikerült ez az utolsó rész, rengetegszer átnéztem (és átnézettem), mert tökéletesre akartam, főleg mert évadzáró. Ami miatt ennyit kellett várnotok, jóval hosszabb részt írtam most, remélem hogy tetszeni fog, kíváncsi vagyok a véleményetekre! Olyan fura érzés, hogy befejeztem..:D Na de nem húzom tovább az időt, jó olvasást! :))

"Találkozunk ott, szeptember végén"

Olvasgattam újra és újra mosolyogva a sorokat amiket utoljára küldött nekem Pierre, tudva hogy hamarosan ismét láthatom. Az elmúlt fél hónapban nem beszéltünk, mivel elfoglaltak voltak a srácok. Emiatt már nagyon hiányzott a hangja és minden más róla, de most végre újra együtt lehetünk.
- Annyira izgatott vagyok! - vigyorogtam az autó anyósülésén mint egy idióta. Ma fogom látni újra a bátyám, a barátom és a barátaim két és fél hónap távollét után, még szép hogy az voltam! És mellettem a szintén türelmetlenkedő barátnőm próbált minket a koncerthelyszínre juttatni anélkül hogy balesetet szenvednénk.
- Szerinted én nem? - nevetett - Mindjárt ott vagyunk, ne aggódj!
Igaza volt, pont amikor befejezte a mondatát befordultunk a sarkon és megérkeztünk az épülethez. Az első gondolatom: wow, a srácok itt fognak fellépni? Kint hatalmas sor kígyózik a bejárat felé. Hamar sikerült rajongókat toborozniuk!
- Jobb lesz ha inkább hátulról megyünk be - vezetett tovább Jenna. Megkerültük az épületet és elértünk a hátsó bejárathoz, ahol szintén voltak páran, de nagyon kevesen. És ott volt a bátyám is, a telefonján beszélgetett.
- Mindig rendezkedik - mormoltam az orrom alatt mosolyogva.
- Mi? - fordult felém Jenna miután leparkolt és leállította a motort.
- Ott van Alex - integettem neki ahogy kiszálltam az autóból majd odarohantam hozzá és átöleltem.
- Ne fojts meg! - nyöszörgött Alex, de hallottam hogy mosolyog közben - Mi újság?
- Nem sok minden, a ház rendben van, Deliah is életben, az étterem bezárt úgyhogy nincs munkahelyem, én i..- soroltam neki amíg félbe nem szakított.
- Bezárt?? - döbbent le - Mikor?
- Úgy másfél hete, valami klub lesz helyette - magyaráztam - kérdezték, hogy nem akarok-e ott dolgozni pultosként, de inkább kihagynám.
- Miért nem szóltál?! Szereztem volna valami munkát - értetlenkedett Alex.
- Úgy voltam vele hogy elfoglaltak vagytok meg minden, és különben is, élveztem hogy otthon lehetek egy kicsit - tényleg élveztem, kicsit rekedt is voltam, annyit énekelgettem egész nap.. - Majd keresek valamit otthon, nem nagy cucc!
- De lenne itt munka, vagy legalább eljöhettél volna, Pierre meg van őrülve, max. a szomszéd asszonyt megkértük volna hogy lessen rá néha-néha a házra, úgy is folyton kukkol - hadarta  teljes erőből amit megmosolyogtam.
- Én nem bízok abban a nőben, oké?! Sőt, félek tőle - mondtam majd nevetett.
- Igaz, igaz - ismerte el - Jenna egyébként merre van? - nézett körbe.
- Az előbb még itt volt - ráncoltam a homlokom, a szemeimmel őt keresve.
- Na mindegy, gyere, lehet hogy már betalált - nevetett én pedig hezitálva, de követtem.
Elhaladtunk egy hosszú folyosón és sok technikus mellett akik már a showra készülődtek majd végül beértünk egy öltözőbe. Körbenéztem és ez a látvány tárult a szemeim elé: David a tükörnél húzta ki a szemét fekete szemceruzával, Jeff Chuck-kal nézett valami videót, Seb Jennával (csak előkerült)egymást falták.. Pierre pedig sehol.
- Sziasztok srácok! - mentem oda megölelni mindenkit miközben ők is köszöngettek nekem, egy pillanatra megszakítva a tevékenységeiket - Pierre hol van?
- A fürdőben melegíti be a hangszálait, azt mondta hogy a videó "zavarja az előkészületeket" - utánozta le David Pierre-t amin nevetnem kellett.
Már kívülről hallottam a hangját, amitől a már hiányolt pillangók ismét bulit tartottak a gyomromban. Sosem fogom megunni ezt az érzést. Minden kopogás nélkül (persze miután megkérdeztem a srácokat hogy melyik ajtó az) halkan benyitottam. Hálát adtam az égnek, hogy nem volt külön női és férfi mosdó. Háttal volt nekem, de a tükörben láthatta ahogy belépek a mosdóba, egyből abba is hagyta a bemelegítést.
- Abbey! - fordult meg egyből majd pillanatok alatt a karjaiban voltam és az ajkaim az övéivel együtt mozogtak szenvedélyesen a szívem pedig egyre hevesebben vert a mellkasomban. A kezeimmel a hajába túrtam, akkor eszembe se jutott, hogy esetleg már beállította a műsorra. Néhány perc csókolózás után (néha szüneteltünk, hogy azért levegőt is kapjunk) eltávolodtam tőle, mielőtt még felforrósodna a hangulat. Azért még le kell játszaniuk egy koncertet mielőtt megengedhetnénk magunknak.
- Hiányoztál - leheltem ki ahogy a nyaka és a válla közti részbe rejtettem az arcom.
- Te is nekem, sajnálom hogy nem tudtunk beszélni! - simogatta a hátam majd belepuszilt a nyakamba.
- Megértem, Alex-el viszont sikerült beszélnem így ő elmondta mi a helyzet - emeltem fel a fejem hogy belenézhessek a szemeibe. Olyan gyönyörű mély, csokoládé barnán virítanak, pontosan ahogy emlékeztem rájuk és a mosolyától még mindig megremegnek a térdeim. Fura, hogy ennyi idő után még mindig ilyen hatással van rám, remélem hogy ő is legalább fele annyira így érez, mint én amikor a közelében vagyok.
- Ma este nézni fogsz minket a backstage-ből, igaz? - kérdezte az arcom simogatva. Az övére hatalmas nagy boldogság ült ki amikor bólintottam és ha nem tévedek még izgult is.Valószínűleg amiért először fogom őket látni így élőben egy színpadon.
- Miattam igazán nem kell aggódnod, én tudom hogy nagyon jó leszel te is és a srácok is! - pusziltam meg, elidőzve az ajkain mielőtt elhúzódtam. Ez egy kicsit talán megnyugtatta.
- Tudom, csak... - magyarázta volna félre pillantva, de miután rám nézett újból csak sóhajtott egyet - Szeretlek!
- Én is téged! És mint ahogy mondtam, ne izgulj! Eszméletlen jó hangod van, amikor hallom elolvadok tőle és biztos vagyok benne, hogy a rajongó lányok is így vannak vele - nevettem egy kicsit, amire csábítóan elmosolyodott.
- Csak velük nem csinálom azt amit veled fogok ma éjjel - suttogta érzékien a fülembe amtől kirázott a hideg és ő ezt büszkén mosolyogva figyelte. Túl rég volt amikor utoljára.. ketteseben lehettünk Pierrel, így vágytam már az érintésére. Csak ez nem a legmegfelelőbb pillanat volt.
- Jól is teszed, mert akkor biztos nem tenném veled többé azt amit ma éjjel fogok - haraptam le az alsó ajkamra miközben tartottam a szemkontaktust.
- 5 PERC MÚLVA KEZDÉS - ugrottunk fel mindketten egy hangos, ismétlődő kopogásra. Az ajtó mögött valószínűleg Patrick volt, az ő hangjának tudtam beazonosítani.
- Hát akkor.. - sóhajtott egyet Pierre ahogy a szemeimet fürkészte - én még vissza megyek az öltözőbe inni, de te várj meg a színpad melletti lépcsőnél, egy perc és ott vagyok - puszilta meg a homlokom.
- Rendben - mosolyogtam utána, de ő már rég az öltöző felé sietett.
Úgy tettem ahogy mondta, a lépcső mellett vártam rá, egy olyan helyen ahol a rajongók nem láthatnak, csak a színpadon álló személyek. Már hallottam, ahogy a tömeg türelmetlenül kántálja, hogy "Simple Plan" és ettől még büszkébb lettem a srácokra. Ennyi idő alatt, ilyen sok rajongót szerezni.. oké nem voltak annyira rengetegen, de elegen ahhoz hogy azt mondjam, tényleg tudnak valamit.
- Kívánj sok szerencsét - jött felém felpörögve Jeff, épp átvette a gitárját a technikus sráctól.
- Sok szerencsét, aztán le ne ess megint a színpadról! - nevettem, egy előző esetre utalva.
- Mi?? Ezt te honnan tudod?! - akadt ki amire még nagyobb vigyorra húzódott a szám.
- Lehet, hogy nem voltam itt, de azért informálva vagyok - kacsintottam aztán csak a szemeit forgatta - Na menj, már várnak! - mutattam neki az elsötétített színpadra majd felment, mögötte a többiek, akiknek szintén kívántam egy-két biztató dolgot, Pierre-t megcsókoltam, remélve hogy szerencsét hoz neki, aztán kezdődött a koncert.
Eszméletlen volt! Nem csodálom, hogy ennyi rajongójuk van már most! Amilyen show-t levágtak, az hihetetlen! Jó dolog, hogy pont az ilyen fajta zenéket szeretem amiket ők játszanak, de ha nem így lenne akkor is támogatnám őket.
Éppen az utolsó számot, az I'd Do Anything-et játszották, amikor annál a résznél ahol Mark Hoppus csatlakozna, hirtelen lementek a fények és csak Pierre volt megvilágítva az egész helyiségen. Értetlenül figyeltem, hogy mi folyik itt, de hamar választ kaptam rá.
- Srácok, most egy kis figyelmet kérnék! - kezdte Pierre a mikrofonban, közben a többiek nem hagyták abba egy pillanatra sem a zenélést, azt a kis részt ismételgették - Örülök, hogy ilyen sokan eljöttetek, őszintén sosem gondoltam volna hogy ilyen messzire eljutunk a zenekarral. Igyekeztünk reálisan gondolkodni, hogy ne érjen csalódás ha esetleg nem úgy sülnek a dolgok ahogy azt terveztük, de azért ott volt bennünk egy kis remény szikra ami miatt nem adtuk fel, addig amíg nem találtunk egy kiváló menedzsert. Mai napig nem tudjuk hogy a híresneves Alex Lemons miért mondott nekünk igent.. talán csak rohadt nagy mázlink van, de mindegy, a lényeg hogy hála neki, most itt lehetünk és teljes szívünkből játszhatunk nektek, azt csinálhatjuk amit a legjobban szeretünk. Nos, ezt nem csak Alex-nek, Seb-nek, Chuck-nek, Jeff-nek és David-nek köszönhetem. Alex húga, akiről valószínűleg már hallhattatok, Abbey Lemons az aki tartotta még bennem, bennünk a lelket. Egy éve ismerem és az igazság az hogy beleszerettem, pontosan 11 hónapja, azóta együtt vagyunk - a rajongók meglepettségemre mindannyian "awww" hangokat adtak ki, nekem pedig egyre hevesebben vert a szívem, főleg amikor lenézett rám és közvetlen a szemembe mondta a következő sorokat - Persze, mint minden normális kapcsolatban, mi is akadályokba ütköztünk, de legyőztük őket és most nem lehetnék ennél boldogabb. Borzasztóan örülök, hogy egyikőnk se adta fel amikor nem úgy mentek a dolgok ahogy kellett volna és most itt vagyunk, rosszat-jót megélve és azon gondolkozok, hogy hogy érdemltem meg ezt az okos és gyönyörű lányt. Csak úgy mint titeket srácok - nézett egy pillanatra rajongókra majd vissza rám - nem tudom mivel érdemeltem ki, de ha már ilyen szerencsés vagyok, kihasználom az időt és nem engedem el. Tudom, hogy ez a beszéd túl hosszúra sikerült, de igényesen illik felvezetni egy lánykérést, nem de? - vigyorgott le rám idegesen - Szóval, Abbey Lemons, hozzám jössz feleségül?
Lefagytam. Túl sok minden futott át rajtam egyszerre. Tudtam, hogy mit akarok mondani, de a lábaim egyszerűen nem mozdultak el a helyükről, földbe gyökereztem. Egyszer csak két kezet éreztem a vállaimon, de mindkettő máshoz tartozott. Az egyik a bátyámé volt a másik pedig a legjobb barátnőmé. Mindegyikőjük mosolyogva nézett rám.
- Ti ezt tudtátok, igaz? - kérdeztem, öröm könnyekkel a szememben.
- Igen, de nem mondhattuk el, meglepetés volt - mondta Jenna vigyorogva.
- Na menjél már Manó, ne várasd meg a lovagod- tolt a színpad felé Alex, egy büszke mosollyal az arcán. Hihetetlen, ezt mind kitervelték és titokban tudták tartani, ki tudja milyen régóta. Boldogan siettem Pierrehez, aki egy gyönyörű, gyémánt gyűrűvel várt rám,  térdeire ereszkedve. El.Sem.Hiszem.
"MONDJ IGEN-T, MONDJ IGEN-T" hallottam ahogy kiáltják páran a nézőtérről, de én csak Pierre arckifejezésére tudtam koncentrálni.

- Igen! - mondtam boldogan, majd miután felhúzta a gyűrűt az ujjamra, talpra állt és megcsókolt. Hosszan, szenvedélyesen, miközben potyogtak a könnyeim az örömtől és a karjaim a nyaka köré fontam, míg ő szorosan magához tartott a derekamnál fogva.
Az életben ennél tökéletesebb pillanatot még nem volt szerencsém tapasztalni és nem is hiszem hogy valaha bármi is felülmúlhatná. A fellegekben éreztem magam és ezt neki köszönhetem. Teljes szívemből beleszerettem ebbe a "gyökér"-be, akiről első találkozásunknál nem gondoltam volna még hogy nagy eséllyel vele fogom leélni az életem. Kilátástalan útjai vannak a sorsnak, de nagyon boldog vagyok hogy így történtek a dolgok.
- Szeretlek Abbey! - szólalt meg Pierre a hossza csók után, majd a tömeg még őrültebb lett (ha ez lehetséges) miután megfogta a mikrofont és énekelte - I close my eyes, and all I see is you, I close my eyes, I try sleep, I can't forget you - egész idő alatt a szemeimbe nézett én pedig még mindig nem tudtam feldolgozni a történteket és igyekeztem visszafogni a sírást. Körbenéztem a színpadon, mindenkinek hatalmas mosoly ült az arcán miközben játszották a számot, a színpad mellett Alex és Jenna énekelték a számot és őrjöngtek, de végig kettőnket néztek, a rajongók pedig élvezték a műsort, némelyikőjük még szimpatikusan rám is mosolygott amikor rájuk pillantottam.
Közben azon gondolkoztam, hogy bárcsak Ti is láthatnátok ezt és büszkék lehetnétek az egy szem lányotokra, de valami azt súgta nekem, hogy folyton figyeltek onnan fentről engem, és a bátyámat is.

**

- Szóval még egyszer borzasztóan sajnálom, hogy nem tudtam hamarabb kijönni hozzátok, de mint ahogy mondtam rengeteg dolog történt - sóhajtottam bűntudatosan ahogy felálltam a közös sírkő mellől majd leporoltam a nadrágom és a kabátom. "Matthew és Katheryn Lemons" simogattam meg a márványkőbe belevésett feliratot majd csak hallgattam ahogy a szél süvít sírkövek közti kis "csarnokokon" át. Hiányoznak, de még mennyire. Viszont hozzászoktam már, hogy nincsenek többé itt velem. Amikor csak tehetem kijövök ide és elmesélem nekik mi történt velem és Alex-el, ha esetleg nem látták volna onnan fentről. Néha Alex is jön velem és együtt tesszük. A gimi óta vált ez rendszeressé és azóta próbálom gyakran meglátogatni őket. Amikor úgy érzem, hogy beszélnem kell valakivel, csak ide jövök és elmondom nekik a panaszomat. Választ nem várok, mivel nem vagyok megőrülve, de megkönnyebbülést okoz, mintha hallanák mit mondok és jól esik az embernek ha meghallgatják a szülei.
Most egy új életet kezdek és ők nem lehetnek itt. Örülök, hogy Pierre mindezt elfeledteti velem. Elevennek és felszabadultnak érzem magam mellette, remélem hogy sose fogom őt elveszíteni.
- Baby, mióta vagy itt? Már nagyon aggódtam - karolt át hátulról Pierre, de én csak vállt vontam - Oh - motyogta halkan ahogy átfutottak a szemei a sírkő feliratán.
- Pierre, ők itt a szüleim - mutattam a virágokkal körbedíszített sírra.
- Üdvözlöm Mr. és Mrs. Lemons - szólalt meg kicsit kényelmetlenül az új szituáció miatt, de próbálta nem mutatni. Tud erről a kis rendszeremről és azt mondta, hogy teljesen megérti, a helyemben ő is ugyanezt ezt tenné.
- Elmeséltem nekik a találkozásunktól kezdve mindent - enyhén Pierre-re mosolyogtam, aki viszonozta ezt.
- Öhm.. mindent?..Ez kínos.. - fordult felém a nyakát simogatva egy perverz mosollyal az arcán Pierre. Hogy még ezt sem tudja komolyan venni! Nem mintha bánnám, legalább egy kicsit feldobta a hangulatot.
- Pierre! - löktem meg egy kicsit, közben éreztem ahogy elpirulok.
- Héé, én nem arra gondoltam!- nevetett lágyan majd a sírkövek felé fordult, komoly arckifejezéssel - Szeretném ha tudnák, hogy nagyon fogok vigyázni a lányukra, akár az életem árán is megvédem. Biztos azt gondolják most, hogy "persze, mondani könnyű, de mi lenne akkor ha tényleg szükség lenne rá?". Állom a szavam, hogy bármi történjen én vigyázni fogok rá és nem hagyom hogy egy ujjal is hozzáérjenek - mondta határozottan Pierre a szüleim sírjának majd felém fordult - Mindennél jobban szeretem és nem engedem, hogy elvegyék tőlem - folytatta majd egy lépéssel összezárta a köztünk lévő távolságot és megcsókolt - Szerinted szeretnének engem? - kérdezte hirtelen, megszakítva a csókot.
- Biztos vagyok benne! - fogtam meg a kezét - Szerintem menjünk, egyre hidegebb van - bólintottam az autó felé, arra célozgatva hogy haza kéne jutnunk még mielőtt idefagyunk.
 - Oké - sétáltunk ki a temetőből - Siessünk, feltámadt a szél- húzott magával kicsit gyorsabb léptekkel a kijárat felé.
- Pedig ma el akartunk titeket rángatni Chuck-kal paintballozni.. de úgy néz ki hogy akkor majd holnap - mondtam majd egy utolsót visszapillantottam a sírkőre.
Amikor hazaértünk, a házba amit gyermekkorom óta az otthonomnak hívok, percekkel azután miután beléptünk az ajtón, az időjárás megbolondult és a szél eszelősen fújta a fák lombkoronáit, amit még belülről is úgy hallottunk, mintha itt történne közvetlen mellettünk.
- Csoda, hogy épségben hazaértetek - sétált ki a konyhából egy sütis tállal a kezében Jenna egyenesen a nappaliba én pedig elmosolyodtam.
Szerintem a minket fentről figyelő őrangyalaim voltak akik megvédtek minket ettől a vihartól. A jobb oldalamra néztem és rájöttem hogy Pierre-nek is ugyanezen jár az esze. Ahogy leültem a kanapéra, Pierre a fejét a combomra hajtotta és a hajával játszottam, szántam egy pillanatot arra, hogy magam köré nézzek. A fotelben Sebastien ült, Jennával az ölében, boldogabbak mint soha máskor. A másik fotelben Chuck ült laptoppal a kezében, Patrick-kel skype-olt, mögötte a fotel háttámlájára támaszkodva Alex is becsatlakozott a beszélgetésbe, akit hátulról Caithlyn ijesztett meg majd hozzádőlt és figyelt. David és April videó játékoztak, egymást ugratva, néha egy csókot lopva a pályák közti szünetekben.  Egy ember hiányzott, aki pillanatokon belül beviharzott a nappaliba ahogy elrakta a zsebébe a telefonját, elérve hogy mindenki felfigyeljen rá.
- Srácok!! - kiáltott egy hatalmas, büszke vigyorral az arcán - Apa leszek!!
Mindenki örömmel teli pattant fel a helyéről és gratuláltunk neki, még Patrick is a kamerán keresztül. Abban maradtunk hogy ezt meg kell ünnepelnünk minél hamarabb, de persze a szerencsés anyukával együtt, aki az időjárás miatt sajnos ekkor nem lehetett itt.
A lényeg, hogy a dolgok jóra fordultak és mindenki majd kiugrik a bőréből. Remélem, hogy ez továbbra is így marad. Egy már biztos: ez a szeptemberi hónap nagyon emlékezetes marad mindenki számára.

~Vége~